Cím: Végzetes Csábító
Író: Anne L. Green
Kiadó: Álomgyár
Oldalszám: 474
Fülszöveg: Olivia és Niko a közös jövőjük reményében veszélyes feladatot vállalnak. Úgy döntenek, együtt épülnek be a maffiába. Niko álszemélyiségeit felhasználva a bejutás egyszerű ugyan, de a kiszállás korántsem az. Küldetésük során nem bízhatnak meg senki másban. Egyetlen hiba és oda a gondosan kidolgozott álca. Az egymásba vetett bizalom jelent számukra mindent. A túlélést. A kalandok során azonban újabb megdöbbentő, sokkoló darabkák kerülnek elő Niko múltjából. Veszélyesebbnél veszélyesebb helyzetekbe kerülnek, de ezek közül egyik sem olyan hátborzongató, mint Niko alteregóinak rengetege. Minden zavarossá válik, és még ők sem láthatják előre, mi történik, ha nem a rosszfiú lesz jófiúvá, hanem a jó kislány válik rosszá. Bár mindkettőjüket más motiválja, a céljuk azonos: megszabadulni a láncaiktól és felszámolni a bűnszervezetet. De Niko már érzi azt, amit Olivia még csak nem is sejt: a megmenekülés talán nem is lehetséges mindkettejük számára.
Vélemény
Jó sokáig húztam – vontam az olvasását, bár nem értettem miért, hisz imádom Anne írásait. Annak az írónak tartom, aki bármibe ha bele kezd, én tuti elolvasom, mert szeretem. Ilyen volt a Csábító trilógia, minden egyes sora szerelem volt. De kezdjük is az elején. A második rész befejezése szörnyen fájt és úgy éreztem arcon lettem csapva. A Végzetes Csábítóba viszont választ kaptam a kérdéseimre, Olivia szerencsére még mindig szerette Nikot, de patthelyzet alakult ki, döntenie kellett. Nos, Kurtot és Juke-ot megutáltam, elég rendesen amiért egy ilyenre kényszerítettek Oliviat, de az érveik haragból szövődtek, és az ismeretlenségből. Niko csak Olivia előtt vetkőzött le, képletesen a jelen helyzetben, és ez a lányra nézve kissé veszélyes volt, tekintve, hogy bármikor hazudhat. De Olivia hitt benne, a szerelmükben, és áldozatot hozott érte. De egy ilyen áldozat nagy fájdalommal jár, és Niko nem az az ember aki annyiban hagyja a dolgokat. Addig küzdött Oliviáért amíg rá nem jött a tervére, és onnan már nem volt visszaút. Nikonak szembe kellett nézzen a múltjával, a testvérével, és önmagával. De volt egy pajzsa, egy olyan nő, aki mellette áll, aki emlékezteti, hogy ki is ő, és ki is lehet mellette. Végre önmaga. Sok viszontagságon mentek keresztül, de egymásra mindig számíthattak, társak voltak és szerelmesek, ami a legnagyobb erővel ruházta fel őket. A könyv olvasása közben eszembe jutott, mikor először vettem a kezembe az Arcátlan Csábítót. A borítója lekenyerezett, a történet aranyos volt, de egy ponton úgy éreztem, vége a jó időknek, a történet akárcsak a szereplők kezdett felnőni. Akárcsak egy gyermek, aki járni tanul, beszélni és írni, úgy a szerelmespár története is tanult. Mégis ki tudhatta volna az írón kívül, hogy ide jutunk? Hogy a behajtós dolog csak egy kezdő szint volt, és a végére már olyan mocskosak leszünk, hogy vízzel se lehet lesikálni? Szerettem ezt a trilógiát, minden egyes momentuma megtanított, hogy az erő nem mindig a kemény szavakban rejlik, hogy mekkora falat vagyunk képesek magunk köré húzni. Az erő tesz minket bátorrá, a bátorság pedig az álarc levételéhez kell. Az igazi arcunk megmutatására. Nikonak volt bátorsága, Olivia adta neki az erőt, hogy levetkőzze a rétegeket és legyen önmaga. Egy Marvel film jutott eszembe, a régi Pókember, amelyikbe láthattuk Ben bácsi halálát. Ő mondta mindig, a nagy erő nagy felelősséggel jár. Olivianak is Nikonak nagy ereje volt. Az egymásba vetett hitük és bizalmuk. Ha ezek a falak megremegnek, ha nem vállalunk értük felelősséget a rendbe hozására, mit sem ér az egész. Büszke leszek erre a könyvre, hogy a gyűjteményem darabja, hogy adott magából és tanított. Nevettem a szó váltásokon, Niko humorán, sírtam mikor Olivia sírt, és aggódtam mikor Niko magán akcióba kezdett. Az elején említettem, hogy nem tudom miért nem kezdtem neki hamarabb, miért is kerülgettem. Mostanra rájöttem. Nincs folytatása. Nincs meg az az érzés, hogy a Moly.hu oldalon várom, mikor is adják ki, mi lesz a következő borító, mert vége. A történet, a szereplők elérték a végcéljukat. A kör bezárult, én pedig ettől féltem. Nem szeretem lezárni a jó dolgokat, főleg egy könyvnél nem. A haláluk pillanatáig olvasnám, sőt még tovább is, mert nem hagyna nyugodni. Most se fog, de megnyugtat, hogy kapunk hozzájuk egy novellát. Egy kis morzsát még, aminek örülhetünk. Aztán ki tudja, lehet a következő duológia is elnyeri a tetszésemet, de az biztos, hogy a Csábító sorozat a lelkembe itta magát.
Kedvenc idézetek:
- Az életnek van egy különlegessége, Olivia! Te döntesz a sorsodról!
Sosem tudhatjuk mikor találkozunk a végzetünkkel és milyen külsőt ölt. Egy a lényeg, hogy ne sétáljunk el mellette.
